Óvodapszichológusként Hajdúszoboszló 8 tagóvodájában látom el feladataimat, valamint pedagógiai szakszolgálat munkatársa is vagyok.
Korábban iskolapszichológusként három oktatási intézményben dolgoztam Debrecenben, valamint családsegítő- és gyermekjóléti központban is tevékenykedtem négy évig. Szerzett tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy valamennyi korosztály problémáival kapcsolatosan van gyakorlatom.
Az oktatási intézményekben folyó munkára széles körben van rálátásom, mivel az óvoda kezdetétől az általános iskola befejezéséig tapasztalom a gyerekek, a szülők és a pedagógusok igényeit, esetleges megoldandó gondjait.
Szülők, pedagógusok, jelzései alapján kezdek foglalkozni a gyerekekkel, iskolában sok esetben azonban a gyerekek maguktól is megkerestek.
Általánosságban a legjellemzőbb krízishelyzetek a szülők válásával, gyász feldolgozásával, szülő-gyerek kapcsolat nehézségeivel függnek össze. Általánosságban önértékelési gondok, beilleszkedési problémák, önbizalomhiány, kortársakkal kapcsolatos konfliktusok, szorongás, iskolákban tantárgyak elsajátításával kapcsolatos nehézségek kapcsán fordultak leggyakrabban hozzám. Pedagógusokkal rendszeresen konzultálunk egy-egy gyermekkel, óvodai, iskolai élethelyzettel kapcsolatosan.
A gyerekekkel történő foglalkozást minden esetben megelőzi a szülőkkel történő beszélgetés (szülőkonzultáció), ami sok esetben rávilágít az adott problémával, tünetekkel kapcsolatos okokra és nagyban elősegíti a hatékony együttműködést a család és az pszichológus között az együttesen megfogalmazott cél érdekében.
Csoportfoglalkozások kiváló terepet biztosítanak ahhoz, hogy játékosan erősítsük a gyerekek önismeretét, fejleszthessük konfliktuskezelési megoldási módjaikat. Tapasztalataim szerint a gyerekek élvezik a közös munkát, ahol lehetőségük van véleményüket megosztani egymással, ezáltal a közösségformálás hatékony eszközének is tekinthető ez a módszer.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az elvárt változások nem azonnal történnek meg, ehhez idő szükséges, nem lehet siettetni a folyamatot. Pozitív irányú változás kizárólag a gyermek, az ő családja, a pedagógusok és a pszichológus kitartó, következetes együttműködésével érhető el. Sajnos nincs varázspálcám, nincs szerelőkészletem, amivel azonnal „megjavíthatom” a gyerekeket.
Iskolapszichológusi munkám során a legnagyobb kihívásnak a diákok önértékelési problémáit tartottam, ami leginkább a közvetlen környezet (család, kortársak, oktatási intézmény) visszajelzéseinek hatására alakulhat ki. A gyermek nem érzi jól magát a bőrében, ami miatt vagy „bezárkózik”, vagy állandóan „zizeg”, magatartási problémák jelentkeznek. Legelső szembetűnő színtere ezeknek a gondoknak, az iskola. Az oviban is vannak feltűnő jelek, de az iskolában ez – az elvárások hatására – hatványozottabban jelentkezik.
Ma, óvodában dolgozó szakemberként azt látom, hogy a pszichés megsegítést nem lehet elég korán kezdeni. Természetesen az ovis korosztály, illetve a gyermek egyéni sajátosságainak megfelelő módszerek alkalmazásával tudjuk őt segíteni.
Mindannyian különböző családi háttérrel rendelkezünk, mások a szokásaink, az értékeink. Fegyelem tekintetében is változatosak az egyes családok megoldási módszerei.
Az lenne a kívánatos, ha a szülők mintaként szolgálnának gyermekeiknek, az ő érdekükben szülői tekintélyüket hatékonyan lennének képesek érvényesíteni.
Szabályok szerint élünk tágabb és szűkebb környezetünkben egyaránt. Ha például nem tartanánk be a közlekedési szabályokat, az utakon a káosz lenne az úr és kiszámíthatatlanná válna mindennapi életünk. Állandó veszélyhelyzetben cseppet sem éreznénk magunkat biztonságban. Egyetérthetünk tehát abban, hogy szabályokra szükség van.
Manapság gyakran szembesülünk azzal a szülői nézettel, hogy fejlődjön a gyerek úgy, ahogy neki tetszik, az a legjobb, ha ráhagyunk mindent, ő tudja, hogy merre vezet az útja. Valójában az a nagyon jó, ha a szülő reálisan látja gyermeke képességeit, ismeri érdeklődési körét, meghallgatja véleményét, észreveszi és megerősíti értékeit, lehetőséget ad számára – életkorának megfelelően – a világ megismerésére, képességei, tehetsége kibontakoztatására, ugyanakkor ismeri és elfogadja gyengeségeit is. Egyszerűen úgy szereti őt, ahogy van, feltételek nélkül. Mindannyian erre az érzésre vágytunk/vágyunk leginkább.
De! Felelősségünk a lehetséges irányokat is megmutatni neki. A gyermek biztonságérzetét, önbizalmát mi felnőttek pozitív megerősítésekkel tehetjük stabilabbá. Vegyük észre az apró jó cselekedeteit és azokat dicsérjük, ne csak a botlásait minősítsük! Természetesen ez az óvodai, és későbbiekben az iskolai életre is vonatkozik.
A határok megszabása, a szabályok következetes betartása és betarttatása ezért is rendkívül fontos, hiszen honnan tudja a gyerek, hogy mi a helyes, vagy helytelen, ha ezt mi felnőttek nem közöljük vele egyértelműen? Tudnia kell, hogy mire számíthat. A szabályok erősítik a biztonságérzetét, kiszámíthatóvá válnak cselekedeteinek következményei. A korlátok nem csak korlátoltságot, korlátozottságot, a szabadság keretek közé szorítását jelentik, hanem a korlátokba kapaszkodni is lehet, ha szükségük van rá, védelmet ad vészhelyzetekben. Ilyekben pedig nincs hiány korunkban.
Az egyik legveszélyesebb területnek az internet világát érzem. Tapasztalom, hogy a számítógépes játékok új és akár szebb, vibrálóbb, varázslatos világot, a sikeresség állandósult és mágikusan vonzó érzését nyújtják a gyerekeknek. Olyat, amiért a valós életünkben valós értékek mentén kell letenni valamit az asztalra. Ez persze lényegesen több erőbedobást, folyamatos készenlétet és hatékony megküzdési módokat igényel. Ezekkel csak azok rendelkeznek, akik kellőképpen felkészültek a kihívásokkal való sikeres megbirkózásra.
Persze, a mai gyerekek mások már, mint mi voltunk. Valóban, de felgyorsult világunkban az alapvető szükségletek tekintetében az igényeik ugyanazok: szeretet, biztonság, elfogadás. Ezeket tőlünk, felnőttektől és a társaiktól várják elsősorban.
Felelős szülőként magam is folyamatosan tapasztalom, hogy mennyire nehéz, buktatókkal teli út a gyermeknevelés. Állandóan topon kell(ene) lenni. Ha csak a dackorszak, vagy -felnőttesebb és egyúttal elviselhetetlenebb verzióban – a kamaszkor határtalan türelmet igénylő időszakára gondolok, amiben mindnyájunknak évekig lesz és/vagy van része!
Az állandó időhiány, amikor nem elég a nap 24 órája a megélhetés alapvető feltételeinek megteremtéséhez, amikor minden szülő krónikus fáradtságban szenved, hogyan lehet annyi időt szakítani a gyerekre, amennyit igényel? Sehogy.
De! Azt megtehetjük, hogy pihenéssel töltött kicsinyke időnket megosztjuk velük, ha akár otthoni közös programokon tudunk feltöltődni együtt, ha elérhetőek vagyunk számukra akkor, amikor szükségük van ránk. Nem Facebookon, vagy követhetetlen idő és téri dimenziókon átívelő internetes játékokon keresztül, hanem kizárólag testi mivoltunkban, simogatással, öleléssel, összebújással erősíthetjük azt a kapcsolatot, ami életünk végéig kísér majd minket.
Ez az összetartozás élménye, a magabiztosságunk, a világban való helyünk meghatározója, ami más módszerekkel nem tartható fenn, akárhogy is változik a világ.
Például, mintául szolgálunk mi szülők, egész életünkben. Nekik, a gyermekeinknek, akikben tovább élünk…
Litkei Enikő
Tanácsadó szakpszichológus